Van az úgy, hogy egy utazás csalódás - például amikor az órákon keresztül beállított, naplementés katalógusfotó helyett egy szelfiző turistákkal telezsúfolt, lehetetlen helyre érsz, ahol ráadásul kiderül, hogy maga a híres látnivaló éppenséggel kicsi és jelentéktelen a valóságban. Aztán van, hogy kellemes, az elvártnak megfelelő az élmény - a természetjárás általában ilyen, nem jellemző rá a csalódás, a természet mindig tudja a szép arcát mutatni, és az embertömeg is általában kezelhetőbb, még egy nagyon felkapott helyen is.

Aztán van, hogy a hely kifejezetten kellemes meglepetés, pont elkapsz egy jó pillanatot, és azt mondod, ez még jobb is, mint amire számítottam. Ez már ritka.

Folytatva a sort. Eljutottam a Feröer-szigetekre, ami nyolc éve szerepelt a bakancslistám első helyén. Odaérve - noha idegeskedtem pár logisztikai apróság miatt - az első pillanatban már rám kacsintott, a következő órák, napok során azonban kacsintása öleléssé változott, rám mosolygott zöld sziklaszemeivel, viharos szelén és vízszintesen rohanó esőjén át is elvarázsolt. Az első pillanattól kétség sem férhetett hozzá, hogy én itt hazaérkeztem. Ilyen elképesztő, zabolátlan és fenséges természeti képződményeket a mesében sem lehet látni. Többszáz méteres, a tetején harsogóan zöld fűvel benőtt sziklafalak omlanak a tengerbe, irdatlan méretű nemhogy vízesések, de egész folyók rombolnak lefelé a hegyoldalakon. Kilométerenként egy. Európában egyetlen ilyen látnivaló elég ahhoz, hogy nemzeti park épüljön köré méregdrága parkolóval, felnőtt- vagy kedvezményes belépőjeggyel, szuvenírshoppal, fagyizóval, hűtőmágnessel, egyéb vackokkal. Itt kilométerenként jön szembe egy döbbenetesen szemkápráztató, festővászonra kívánkozó tünemény, ami mellett van egy kis ingyenes parkoló (durván 6-8 autó számára, ami nincs is tele) és semmi felhajtás.

Itt a látnivalókért nem kell menni sehová. Az egész szigetcsoport egy csoda, egy valószerűtlenül zöld, esős királyság a világ végén, ezerszám legelésző juhokkal, zord és mégis magasztos sziklaszirtjeivel, egysávos alagútjaival, 10-15 háznyi manófalvaival. Ha autóztam valahová, kanyaronként megálltam fényképezni, mert nem hittem a szememnek. Kedvenc hegyeim, völgyeim, túraterületeim Svájcban, Ausztriában, Lengyelországban, bárhol; most elpirulva ülnek a sarokban.

Nem mindegy, hogy egy hely "csak" szép, vagy megpengeti azokat a húrokat is, amelyek életre szóló emlékké teszik - mert lelke van a helynek, mert az első pillanattól fogva otthon érzed magad, mert vágyódsz utána, mint az első szerelmed után.

A Feröer-szigetek ezeket a húrokat nem pusztán megpendítette, hanem eljátszotta nekem rajtuk felejthetetlen szimfóniáját.

Sok helyen volt szerencsém már járni, mégsem szokott nehezemre esni hazajönni, itthon is van miért/kiért rajonganom. Ezúttal azonban ez is másként volt. Az utolsó nap délelőttjén megbabonázva álltam Gasadalurban, és ellenkezve próbáltam elfogadni a gondolatot, hogy innen már muszáj a repülőtér felé kanyarodnom. Ha látott valaki a kicsi Vagar repülőtér termináljában indulás előtt, igen sötét gondolatokat olvashatott le az arcomról. Alig mertem/akartam kinézni az ablakon felszállás közben. Én elmegyek, a világ vége pedig itt marad nélkülem.

Szeretem azt a mondást, ami nem is lehetne aktuálisabb: ne sírj, mert vége lett; mosolyogj, mert megtörtént.

Ven egy nagyon kedves, belevaló, nagydumás ügyvédnő ismerősöm, aki egyszer azzal a szófordulattal élt, hogy "olyat te még a büdös kurva életben nem láttál". Nos, vannak helyzetek, ahol ez a jó kifejezés, legyen mégoly sarkos vagy inkább úgy fogalmaznék: karakteres is.

Szóval. Én még ilyen általános kondícióban a büdös kurva életben nem voltam. Írtam itt már korábban arról cikket, hogy épp 3 kiló mínuszban vagyok, később arról is, hogy már 6 kiló mínuszban, namármost folytatva ezt a számsort, ez a szám már 9 kg, emellett edzettebb vagyok, mint valaha. Év eleje óta 400 km futás van mögöttem, kiegészülve sok-sok túra- és bringakilométerrel, nem is említve a korábban elképzelhetetlen szintemelkedéseket, amiket játszva meg tudok tenni. 

Ez nyilván az általános egészség szempontjából a legfontosabb, illetve hatalmas a hozzáadott értéke abban, hogy miként érzem magam a bőrömben. Kiválóan.

Rövid távon pedig azért is kell ez most nagyon, mert vasárnap este indulok a Feröer-szigetekre (ez még most is hihetetlen, hogy végre eljutok a világ eme szegletére), és az ott rendelkezésre álló szűk 5 nap alatt szeretném a lehető legnagyobb távot bejárni és eljutni, ahová csak lehet. A szigetek földrajzi fekvése remekül ágyaz meg ennek: a Nap érdemben le sem nyugszik, 3.30-kor már süt (már ha süt, de legalábbis ott van valahol az aktuális esőfelhő mögött), és 23.30-kor ereszkedik majd komótosan éppcsak a látóhatár alá. Még este nyolckor is megkezdhetek egy többórás túrát. Mi ez, ha nem lehetőség. Hú, de jó lesz!

Ugyan még most is közel két teljes hónap hátra van a sabbaticalomból, annak a szele, hogy a végéhez közeledik ez a nagyszerű időszak, már hónapokkal ezelőtt (!) megérintett. Sőt, egy ponton kifejezett rettegés lett rajtam úrrá, amely egyáltalán nem annak szólt, hogy vissza kell mennem dolgozni, hanem valamiféle vélt, irreális aggódás szülte, hogy jól töltöttem-e az időmet, jól használtam-e ki ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat.

Elképesztően rohan az idő, ezt mindig is tudtam, de a sabbaticalnak is ez egy óriási tapasztalata. 11 hónapja kezdtem el, arányaiban alig van belőle hátra. Kettőt pislogunk és elszaladnak hónapok. Mi ez, ha nem egy nagyon nyers, bárdolatlan, tapintatlan jelzés arra nézve, hogy mennyire őrülten fontos, hogy az életet mindenkor aszerint éljük, ahogyan az számunkra a legjobb, amit csak ki tudunk hozni belőle, és ami az egyéniségünknek a lehető legjobban megfelel (az élet minden területére értve ezt)? Ha így teszünk, az elszaladó hónapokat is jól éljük, éltük meg.

Szándékosan és tudatosan dolgozom olyan helyen, ahol a versenytársakhoz képest nem kiemelkedő a fizetés, cserébe viszont kiszámíthatóságot, tervezhetőséget, a szabadidő és a szabadság tiszteletben tartását, normális körülményeket, nagyfokú rugalmasságot és normális főnökséget ad. Egy ilyen hely nem rontja el a vasárnap estéket (jaj, holnap már munka...), ilyen helyre nyaralásról sem rossz visszatérni, és ilyen helyen akár sabbatical után sem demoralizáló újrakezdeni.

Tehát, visszakanyarodva az elejére, az irreális rettegés eltűnt, bizakodva tervezgetem, hogyan fogok tovább dolgozni, mit fogok máshogy/jobban csinálni, úgy érzem, kipihent vagyok és ismét lendülettel teli. Ide nekem az oroszlánt is.

Amikor még az NFÜ-ben hánykolódtam, és épp ész nélkül költöztünk egyik helyről a másikra, dolgoztam többek között a VII. kerületi Kéthly Anna téri irodaházban is. Az élet úgy hozta, hogy jó Dávid barátommal ebédeltem a minap, és ide tértünk be ebédmenüt fogyasztani a menzára.

Mivel az irodaházban ma is valamelyik államigazgatási szerv működik, a kantin hozta az emlékeimben élő hangulatát: sietős, stresszes arcok próbálják az arcuk mögé elhelyezni az aktuális zöldborsófőzeléket csibefasírttal. Pár kényszeredett mosoly az ebédek fölött, de a gondolatok láthatóan nem ott, hanem a főosztályvezetői utasítás körül forognak. Mindez megelevenedett az én emlékeimben is - mi azonban nem stresszeltünk, sőt, azt hiszem, nekem az öltözékemen is látszott, hogy nem az épp aktuális, tízperces határidő mellől, hanem a bringámról leszállva fújt be oda a szél. Nagyon furcsa, elképesztően felszabadító élmény volt, és nem is az, hogy sabbaticalon vagyok munkamentesen, hanem maga a tény, hogy nekem nincs már államigazgatás. Kilenc éve jöttem el onnan, de még mindig húsba vágó az összes agyatlanság és vérlázító pofátlanság, amiknek ott tanúja voltam.

Dávid sztorijai alapján úgy hallom, még mindig ugyanazok a nevek keveregnek hol ebben, hol abban a minisztériumban (értve ezalatt a 'közemberi" szintet, tehát akikkel én is együtt dolgoztam). Nincs igénye az embereknek, hogy elhagyják ezeket a vacak munkakörülményeket? Vagy nem is próbálják? Ehhez értenek, úgyhogy jó itt nekik? Biztos többféle válasz is létezik.

Utána tovább bringáztam, felfűztem pár elintéznivalót, egy kis kormányablak, egy kis antikvárium, egy kis bevásárlás. Ilyenek is vannak, de kerékpáron bonyolítva legalább volt némi sportértéke és jólesett.

... félmaratonista lettem. Nem kis dolognak tartom, hogy a korábbi, átlagosan kétévente gyarapodó befutóérmeim mellé fél év leforgása alatt szereztem még kettőt. Már a tavaly novemberi balatoni félmaratonon megjött az ihlet, hogy a legkézenfekvőbb lenne edzésben maradni, és kvázi lendületből megfutni a következőt is, amit idén áprilisra, a Vivicittára tűztem ki.

A felkészülés valójában teljesen jól ment, makacsul és következetesen futottam amit kellett, épp csak az utolsó pár hétben lazultam ki általam is érthetetlen módon, ráadásul a verseny napján még egy normális reggelit sem tudtam magamnak csinálni, mert épp semmi, de semmi nem volt otthon. Kicsit bosszankodtam is, hogy koncentrálhattam volna erre egy kicsit jobban. Hát hogy lesz így meg esetleg az egyéni rekord, amiben kimondva-kimondatlanul reménykedtem?!

Meglett. Nem is kicsivel: több, mint három teljes perccel adtam át a múltnak a 2018-as eddigi legjobbamat. Buchberger sporttárs is megfutotta a maga egyéni csúcsát, így boldogan (de rotty állapotban) vánszorogtunk oda a verseny után a haranghoz, ami arra szolgált, hogy 'világgá kürtölhessék' az egyéni rekordot döntők eme tényt. Mondjuk pont az előttünk lévő srác verte le a harang kongatóját, de szerencsére visszaeszkábálta, úgyhogy elkongattuk mi is, amit megkövetelt a haza.

Megunhatatlan érzés leküzdeni valami szupernehezet, elérni valami kivételeset. Csak ajánlani tudom.

Mióta megkezdtem a sabbaticalt, tulajdonképpen maguktól mennek le rólam a kilók, aminek nyilván megvan az oka, de ez az ok biztosan nem az, hogy elkezdtem volna tudatosan étkezni, erről ugyanis szó sincs. Én továbbra is a magyaros konyha és a méretes adagok híve vagyok. Oké, egy-két tényleg vállalhatatlan ipari hulladékot elhagytam az étrendemből, mint például a virslit, de grandiózus lépéseket nem tettem.

Csakhogy először is, mióta a szombatévet töltöm, bőséggel van időm és kedvem is sportolni, nem is szaporítanám a szót, utaltam rá többször is. Másodszor pedig, egészen biztosan nem elhanyagolható, hogy kiegyensúlyozott vagyok és sokkal stresszmentesebb, mint korábban. Fontosnak tartom, hogy meggyőződésem szerint eddig sem volt összemérhető a stressz-szintem azzal, ami néhány hírhedten kizsákmányoló multiról tudható, nem is említve persze a sokszor döbbenetesen dolgozóellenes magyar államigazgatást, de azért nem is nulla volt, szóval egy bizonyos szint igenis mindig fennállt.

Nos - ez az, ami most nincs. Biztos vagyok abban, hogy ennek a stressznek a hiánya aktívan hozzájárul a kisimultsághoz, a jobb alváshoz, és mindezekkel együtt úgy tűnik, hogy a súlyvesztéshez is. Az egészség pedig a legfontosabb dolog, elsődleges prioritás kell legyen, szóval ez a faktor egy nagy pluszként szerepel majd a sabbatical végi kis képletes jegyzőkönyvemben.

És természetesen egy nagy kihívásként arra nézve, hogy miként lehetne fenntartani...

Folytatom, amit az előző posztban megénekeltem: bekattant nálam a kerékpározás. Kedden remek idő volt, 17 fokba hajló napsütés, úgyhogy ismét kitoltam a drótszamarat a garázsból, és nekiindultam egy kicsit nagyobb körnek. Felmentem Tahitótfaluig, ott a hídon be a Szentendrei-szigetre, majd onnan le Szigetmonostorig. Különösen ez utóbbi szakasz volt nagyon kellemes, mert egyrészt nagyon rég jártam a szigeten, másrészt északról fújt a szél, ami nagyszerű hatást tett az utazósebességemre, valamint az ehhez az utazósebességhez szükséges erőfeszítésre. Magyarán szólva, mentem, mint éles kés az olvadt vajban. 

Szigetmonostornál befordultam a Duna felé, és a kis, általunk csak "határcsárdai" kompnak nevezett lélekvesztővel visszamentem Szentendrére. Ha pedig már Határ csárda, beültem oda ebédelni, és sikerült a Dunához legközelebbi asztalhoz ülnöm, azaz amíg az ételre vártam, élveztem a dunai tavasz illatát és látványát. 

Ki tudja miért, az ebédem vége felé az addig mosolygós pincérlány úgy tett, mint aki megorrolt rám valamiért, és elkezdett szúrós pillantásokat lövellni, namármost egyrészt így még bájosabb volt, mint előtte, másrészt egyértelmű jelnek vettem, hogy bejövök neki!

Széles vigyorral az arcomon indultam haza az ebéd lezárásaként elfogyasztott kávé után. Hazaérve 62 km-t mutatott a számláló, be' jól esett!

Végezetül, hogy milyen jó, hogy elmentem kedden (fontolgattam, hogy esetleg csak szerdán)... aznap este, a túra után fogorvosnál volt jelenésem, és világossá tették, hogy egy szájsebészeti műtét nem azonos egy fogtöméssel, úgyhogy leszek szíves tartózkodni a fizikai aktivitástól egy jó másfél hétig. Hogy a rosseb állna belé. De mihelyt eltelik, már indulok is valahová...

Jó 18 évvel ezelőtt (jó ég...) a hobbijaim közé tartozott a bringázás. Volt egy viszonylag jó mountain bike-om, sokat túráztunk, sőt, még hegyi mountain bike versenyeken is indultam, emlékezetes például a 2004-es Duna Maraton, ami a budai Várból indult és a visegrádi Duna-partra érkezett, eközben 67 km hosszan kanyargott a Pilisben, emlékeim szerint több, mint ezer méteres szintkülönbséggel. Máig emlékszem az időmre: 6 óra 1 perc 26 másodperc, ez bőven vállalható mezőny-idő volt, 7-8 órás teljesítők sem voltak kevesen.

Aztán elhalkult a biciklizés, lett belőle kizárólag városi közlekedési eszköz. De tavaly ősszel valahogy csak befészkelt a vezérhangya a fülembe, hogy valami nagyobb bringás élményt keressek, mint amit az amúgy teljesen oké decathlonos kerékpárom adni tud. Múlt héten pedig megláttam egy szimpatikus drótszamarat, és legott el is hoztam, no persze egy próbaút után.

Ez valójában olyan régi, hogy valószínűleg Rommel ezzel támadott a sivatagban, de a kerékpárbolt, aki árulta, szépen rendbehozta. Egy Puch Spillo, ha ez mond valakinek valamit. Nem versenybringa, de egy igazi, vékony kerekű országúti aszfaltszaggató, és a mai árak mellett igazán barátságosnak számító mindössze 65 ezer konvertibilis forintot kellett érte legombolni. De még egy ilyen bringa is szignifikánsan, érezhetően jobb, mint a megelőző; úgy suhan, olyan könnyen tekerhető, hogy - bevallom - ezt nem is gondoltam volna. Már túl vagyok egy újabb dunakeszi körön, ma reggel pedig Szentendrére száguldottam: a 20 kilométerhez egy óra sem kellett, pedig ebben a macerásabb óbudai szakaszok is benne vannak, mindez ráadásul nem is hajtva, hanem csak "krúzolva". Máris barátságot kötöttünk.

Leültem a Duna-partra nézelődni, meginni a vizemet, feküdni egy kicsit a fövenyen.

Aztán újra munkára fogtam a járgányt és hazajöttem, az ebédet már itthon ettem a teraszon. Alig várom, hogy újra menjek valahová.

De előbb még holnap egy igazán ramaty időjárásosnak ígérkező, esős-hideg-nyirkos-saras, noha minden bizonnyal ennek ellenére feltöltő és kellemesen lefárasztó terepfutóverseny következik Vácrátóton.... 

Nem vagyok különösebben bringázás-rajongó (noha mint városi közlekedési eszköz, elismerem a létjogosultságát és előszeretettel használom is ebben a minőségében), de ez a hirtelen felmelegedő levegő, amikor a tavasz előbukkan, egyszer csak lesz némi ereje a napnak és végre nincs zimankó, oly módon megihlet mindig, hogy idén még a bringát is beizzítottam, és kigurultam vele Dunakeszire meg vissza.

A tervem az volt, hogy a budai oldalon tekerek el a Megyeri hídig, onnan már végig jó minőségű bicikliút van a célállomásig. Az addig tartó utat viszont nem ismertem, és igen kellemetlen meglepetés volt, hogy épp a római-parti rész volt a leghitványabb, mármint útminőségileg, amitől pedig a legtöbbet vártam az útvonal során. Úgy éreztem, szétesik a biciklim, sőt, a saját ízületeimből is mindjárt kiesik egy pár csavar. Végül nem esett ki, a táj viszont nagyon is magáért beszélt.

De nem csak a Római-part, hanem az egész útvonal hozta a kellemes kora tavaszi atmoszférát. Önmagában a tény, hogy nem kellett beöltözni, mint a Michelin gumiemberke. A Duna-part békés, szerda délelőtti csendje. A kis telkek Budakalász határánál vagy a 2-es út mellett Dunakeszi felé. A földek, gátak, a nagybetűs Határ látványa. Nem utolsósorban a teljes táv 41 km-ének kellemesen fárasztó átmozgatása és felfrissítése.

De jó volt!

Megdöbbentő, hogy egy sztenderd háztartásban mennyi apró-cseprő elintéznivalóval lehet szembesülni. Már csak azért is javasolnám ezt kipróbálásra sokaknak, mert általános tévképzetként tartja magát az a gondolat, hogy egy háztartásbeli, aki otthon van, kvázi nem csinál semmit. Az edények maguktól mosogatódnak el, a ruhák maguktól mosódnak ki és maguktól száradnak meg, a bevásárlás magától jön házhoz, a lakás kitakarítja magát, az iskolai és egyéb elintéznivalók is egyszer csak feloldódnak maguktól, mint kávéban a cukor. És így tovább.

Nos, ez nincs így. Az egyetlen menekülőútnak az ebbéli dolgok kordában tartására a főnököm által ilyen helyzetben javasolt "brutális halogatás" módszerét látom. Ha hagyja az ember elhatalmasodni a csip-csup dolgokat, akkor a lényegre nem marad energia. Nekem ez mindennél világosabban látszik most, hogy amúgy van/volna időm ezekre a vacak teendőkre is. Frenkli szpíking, ez a mocsár elkezdett behúzni, de talán időben kaptam észbe. 

Menekültemben meg sem álltam Dobogókőig. Unokatestvéremmel egy hétfői napon felruccantunk túrázni, akkor, amikor még volt fenn hó - lent azonban már olvadozott erősen, aminek az eredménye vaskos sártenger lett, úgyhogy mire felértünk a csúcsra, úgy festettünk, mint MacGyver, akiben lemerült a ceruzaelem. A turistaházban viszont bablevessel és rétessel jutalmaztuk meg magunkat, ettől lelkünk rögtön kisimult.

Ami a sportot illeti, a mai szent napon 131 km-en áll a január 1-jén indult futókilométer-számlálóm - ilyen intenzíven még sosem kezdtem évet, sőt már futóappom is van, így pár évtized lemaradással csak meg-megérkezem a huszonegyedik századba.

Végezetül, hogy szép gondolattal záruljon a poszt: valamelyik nap, amikor napközben az a nagyon erős szél volt, estefele kimentem szokott helyemre, a Panoráma Sportközpontba futni, és olyan ritka, elképesztő, sötétlila égről tekintett le a majdnem teli hold a városra, hogy igazi csoda volt látni - és mindezért igazán még kimozdulni is alig kellett. # Apróságok, amik szebbé teszik az életet.