Megdöbbentő, hogy egy sztenderd háztartásban mennyi apró-cseprő elintéznivalóval lehet szembesülni. Már csak azért is javasolnám ezt kipróbálásra sokaknak, mert általános tévképzetként tartja magát az a gondolat, hogy egy háztartásbeli, aki otthon van, kvázi nem csinál semmit. Az edények maguktól mosogatódnak el, a ruhák maguktól mosódnak ki és maguktól száradnak meg, a bevásárlás magától jön házhoz, a lakás kitakarítja magát, az iskolai és egyéb elintéznivalók is egyszer csak feloldódnak maguktól, mint kávéban a cukor. És így tovább.

Nos, ez nincs így. Az egyetlen menekülőútnak az ebbéli dolgok kordában tartására a főnököm által ilyen helyzetben javasolt "brutális halogatás" módszerét látom. Ha hagyja az ember elhatalmasodni a csip-csup dolgokat, akkor a lényegre nem marad energia. Nekem ez mindennél világosabban látszik most, hogy amúgy van/volna időm ezekre a vacak teendőkre is. Frenkli szpíking, ez a mocsár elkezdett behúzni, de talán időben kaptam észbe. 

Menekültemben meg sem álltam Dobogókőig. Unokatestvéremmel egy hétfői napon felruccantunk túrázni, akkor, amikor még volt fenn hó - lent azonban már olvadozott erősen, aminek az eredménye vaskos sártenger lett, úgyhogy mire felértünk a csúcsra, úgy festettünk, mint MacGyver, akiben lemerült a ceruzaelem. A turistaházban viszont bablevessel és rétessel jutalmaztuk meg magunkat, ettől lelkünk rögtön kisimult.

Ami a sportot illeti, a mai szent napon 131 km-en áll a január 1-jén indult futókilométer-számlálóm - ilyen intenzíven még sosem kezdtem évet, sőt már futóappom is van, így pár évtized lemaradással csak meg-megérkezem a huszonegyedik századba.

Végezetül, hogy szép gondolattal záruljon a poszt: valamelyik nap, amikor napközben az a nagyon erős szél volt, estefele kimentem szokott helyemre, a Panoráma Sportközpontba futni, és olyan ritka, elképesztő, sötétlila égről tekintett le a majdnem teli hold a városra, hogy igazi csoda volt látni - és mindezért igazán még kimozdulni is alig kellett. # Apróságok, amik szebbé teszik az életet.