Sikerült meggyőznöm magam, valamint összeszedni a kellő motivációt és elszántságot, hogy 2018 után ismét félmaratont fussak. Ugyebár mikor, ha nem most, amikor igazán van időm edzeni. November 19-én lesz a nagy esemény, azaz már igencsak a célegyenesben vagyok. Ott tartok a felkészüléssel, ahol ilyentájt kell, most már több, 11-14 kilométeres edzésen túl vagyok, kiegészítve a kellő számú, rövidebb távú de intenzívebb futásokkal.

Sok egyéb között egy ilyen kihívásnak az az egyik nagy érdekessége / előnye, hogy a cél van annyira vonzó, hogy az ember alárendeljen érte egy s mást. Például: ma sehogy sincs kedvem futni... az eső is esik, a szél is fúj, kedvem sincs... de akkor is menni kell, mert nincs értelme a teljesítést, a diadalittas célba csapást kimaradt edzésekkel kockáztatni. Az út maga a cél - mondta nagyon bölcsen Lao-ce.

Az őszi szünetben (holnap) elutazunk egy hétre. Spórolós kis kézipoggyász ide vagy oda, viszem a futócipőt meg a futóruhát, mert egy teljes hét a fent ismertetett okok és filozófia értelmében biztos, hogy nem maradhat ki. 

És akkor egy pár szót az előzményekről.

Számomra a komoly cél teljesítése nagyon fontos és hatalmas erőt ad. Erőss Zsolt fogalmazta meg egy interjúban (csak a dallamára emlékszem, de a gondolat megmaradt) hogy az életnek túl kell mutatnia azon, hogy csak felkelünk, vagyunk, dolgozunk, lefekszünk. Muszáj kihívást, kihívásokat találni, teljesíteni, legyőzni önmagadat, és ezek fizikai kihívások (is) kell legyenek. Azt már csak én teszem hozzá, hogy különösen igaz ez a huszonegyedik századi, irodában ülő, fizikai adottságainak töredékét kihasználó ember számára.

Én messziről indultam: már évek óta futottam a kétezer-tizes évek elején, amikor még mindig teljesíthetetlen célnak tűnt akár csak egy tíz kilométeres verseny is. Akkoriban öt kilométerért már vállon veregettem magam. Aztán csak elért az a gondolat, hogy ezek nem lehetetlen dolgok, így 2013-ban célba csaptam az első 10 kilométeres versenyemen, de mint akin átment az úthenger - majdnem abbahagytam utána a futást, annyira rossz volt, pedig viszonylag szépen készültem rá. No persze nyilván nem hagytam abba, sőt, kisvártatva beneveztem az első félmaratonra is, és 2014 márciusában, öthavi felkészülés után, Varsó utcáin tekeregve, jó Dávid barátommal vállvetve (nem mellesleg tizenegyezer sorstárs társaságában) az is meglett, ráadásul tízkilométeres kistestvérével ellentétben nem rossz, hanem frenetikus élményként maradt meg. Főleg persze a cél. Huszonegyezer-kilencvenhét méter után.

Innen már nem volt megállás, követte még két sikeres próbálkozás (és egy sikertelen is - ezt is el kell fogadni). Most, négy évvel az előző után, újra készen állok.