Amikor még az NFÜ-ben hánykolódtam, és épp ész nélkül költöztünk egyik helyről a másikra, dolgoztam többek között a VII. kerületi Kéthly Anna téri irodaházban is. Az élet úgy hozta, hogy jó Dávid barátommal ebédeltem a minap, és ide tértünk be ebédmenüt fogyasztani a menzára.

Mivel az irodaházban ma is valamelyik államigazgatási szerv működik, a kantin hozta az emlékeimben élő hangulatát: sietős, stresszes arcok próbálják az arcuk mögé elhelyezni az aktuális zöldborsófőzeléket csibefasírttal. Pár kényszeredett mosoly az ebédek fölött, de a gondolatok láthatóan nem ott, hanem a főosztályvezetői utasítás körül forognak. Mindez megelevenedett az én emlékeimben is - mi azonban nem stresszeltünk, sőt, azt hiszem, nekem az öltözékemen is látszott, hogy nem az épp aktuális, tízperces határidő mellől, hanem a bringámról leszállva fújt be oda a szél. Nagyon furcsa, elképesztően felszabadító élmény volt, és nem is az, hogy sabbaticalon vagyok munkamentesen, hanem maga a tény, hogy nekem nincs már államigazgatás. Kilenc éve jöttem el onnan, de még mindig húsba vágó az összes agyatlanság és vérlázító pofátlanság, amiknek ott tanúja voltam.

Dávid sztorijai alapján úgy hallom, még mindig ugyanazok a nevek keveregnek hol ebben, hol abban a minisztériumban (értve ezalatt a 'közemberi" szintet, tehát akikkel én is együtt dolgoztam). Nincs igénye az embereknek, hogy elhagyják ezeket a vacak munkakörülményeket? Vagy nem is próbálják? Ehhez értenek, úgyhogy jó itt nekik? Biztos többféle válasz is létezik.

Utána tovább bringáztam, felfűztem pár elintéznivalót, egy kis kormányablak, egy kis antikvárium, egy kis bevásárlás. Ilyenek is vannak, de kerékpáron bonyolítva legalább volt némi sportértéke és jólesett.