Ugyan még most is közel két teljes hónap hátra van a sabbaticalomból, annak a szele, hogy a végéhez közeledik ez a nagyszerű időszak, már hónapokkal ezelőtt (!) megérintett. Sőt, egy ponton kifejezett rettegés lett rajtam úrrá, amely egyáltalán nem annak szólt, hogy vissza kell mennem dolgozni, hanem valamiféle vélt, irreális aggódás szülte, hogy jól töltöttem-e az időmet, jól használtam-e ki ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat.

Elképesztően rohan az idő, ezt mindig is tudtam, de a sabbaticalnak is ez egy óriási tapasztalata. 11 hónapja kezdtem el, arányaiban alig van belőle hátra. Kettőt pislogunk és elszaladnak hónapok. Mi ez, ha nem egy nagyon nyers, bárdolatlan, tapintatlan jelzés arra nézve, hogy mennyire őrülten fontos, hogy az életet mindenkor aszerint éljük, ahogyan az számunkra a legjobb, amit csak ki tudunk hozni belőle, és ami az egyéniségünknek a lehető legjobban megfelel (az élet minden területére értve ezt)? Ha így teszünk, az elszaladó hónapokat is jól éljük, éltük meg.

Szándékosan és tudatosan dolgozom olyan helyen, ahol a versenytársakhoz képest nem kiemelkedő a fizetés, cserébe viszont kiszámíthatóságot, tervezhetőséget, a szabadidő és a szabadság tiszteletben tartását, normális körülményeket, nagyfokú rugalmasságot és normális főnökséget ad. Egy ilyen hely nem rontja el a vasárnap estéket (jaj, holnap már munka...), ilyen helyre nyaralásról sem rossz visszatérni, és ilyen helyen akár sabbatical után sem demoralizáló újrakezdeni.

Tehát, visszakanyarodva az elejére, az irreális rettegés eltűnt, bizakodva tervezgetem, hogyan fogok tovább dolgozni, mit fogok máshogy/jobban csinálni, úgy érzem, kipihent vagyok és ismét lendülettel teli. Ide nekem az oroszlánt is.