Folytatom, amit az előző posztban megénekeltem: bekattant nálam a kerékpározás. Kedden remek idő volt, 17 fokba hajló napsütés, úgyhogy ismét kitoltam a drótszamarat a garázsból, és nekiindultam egy kicsit nagyobb körnek. Felmentem Tahitótfaluig, ott a hídon be a Szentendrei-szigetre, majd onnan le Szigetmonostorig. Különösen ez utóbbi szakasz volt nagyon kellemes, mert egyrészt nagyon rég jártam a szigeten, másrészt északról fújt a szél, ami nagyszerű hatást tett az utazósebességemre, valamint az ehhez az utazósebességhez szükséges erőfeszítésre. Magyarán szólva, mentem, mint éles kés az olvadt vajban. 

Szigetmonostornál befordultam a Duna felé, és a kis, általunk csak "határcsárdai" kompnak nevezett lélekvesztővel visszamentem Szentendrére. Ha pedig már Határ csárda, beültem oda ebédelni, és sikerült a Dunához legközelebbi asztalhoz ülnöm, azaz amíg az ételre vártam, élveztem a dunai tavasz illatát és látványát. 

Ki tudja miért, az ebédem vége felé az addig mosolygós pincérlány úgy tett, mint aki megorrolt rám valamiért, és elkezdett szúrós pillantásokat lövellni, namármost egyrészt így még bájosabb volt, mint előtte, másrészt egyértelmű jelnek vettem, hogy bejövök neki!

Széles vigyorral az arcomon indultam haza az ebéd lezárásaként elfogyasztott kávé után. Hazaérve 62 km-t mutatott a számláló, be' jól esett!

Végezetül, hogy milyen jó, hogy elmentem kedden (fontolgattam, hogy esetleg csak szerdán)... aznap este, a túra után fogorvosnál volt jelenésem, és világossá tették, hogy egy szájsebészeti műtét nem azonos egy fogtöméssel, úgyhogy leszek szíves tartózkodni a fizikai aktivitástól egy jó másfél hétig. Hogy a rosseb állna belé. De mihelyt eltelik, már indulok is valahová...