... félmaratonista lettem. Nem kis dolognak tartom, hogy a korábbi, átlagosan kétévente gyarapodó befutóérmeim mellé fél év leforgása alatt szereztem még kettőt. Már a tavaly novemberi balatoni félmaratonon megjött az ihlet, hogy a legkézenfekvőbb lenne edzésben maradni, és kvázi lendületből megfutni a következőt is, amit idén áprilisra, a Vivicittára tűztem ki.

A felkészülés valójában teljesen jól ment, makacsul és következetesen futottam amit kellett, épp csak az utolsó pár hétben lazultam ki általam is érthetetlen módon, ráadásul a verseny napján még egy normális reggelit sem tudtam magamnak csinálni, mert épp semmi, de semmi nem volt otthon. Kicsit bosszankodtam is, hogy koncentrálhattam volna erre egy kicsit jobban. Hát hogy lesz így meg esetleg az egyéni rekord, amiben kimondva-kimondatlanul reménykedtem?!

Meglett. Nem is kicsivel: több, mint három teljes perccel adtam át a múltnak a 2018-as eddigi legjobbamat. Buchberger sporttárs is megfutotta a maga egyéni csúcsát, így boldogan (de rotty állapotban) vánszorogtunk oda a verseny után a haranghoz, ami arra szolgált, hogy 'világgá kürtölhessék' az egyéni rekordot döntők eme tényt. Mondjuk pont az előttünk lévő srác verte le a harang kongatóját, de szerencsére visszaeszkábálta, úgyhogy elkongattuk mi is, amit megkövetelt a haza.

Megunhatatlan érzés leküzdeni valami szupernehezet, elérni valami kivételeset. Csak ajánlani tudom.