Van az úgy, hogy egy utazás csalódás - például amikor az órákon keresztül beállított, naplementés katalógusfotó helyett egy szelfiző turistákkal telezsúfolt, lehetetlen helyre érsz, ahol ráadásul kiderül, hogy maga a híres látnivaló éppenséggel kicsi és jelentéktelen a valóságban. Aztán van, hogy kellemes, az elvártnak megfelelő az élmény - a természetjárás általában ilyen, nem jellemző rá a csalódás, a természet mindig tudja a szép arcát mutatni, és az embertömeg is általában kezelhetőbb, még egy nagyon felkapott helyen is.

Aztán van, hogy a hely kifejezetten kellemes meglepetés, pont elkapsz egy jó pillanatot, és azt mondod, ez még jobb is, mint amire számítottam. Ez már ritka.

Folytatva a sort. Eljutottam a Feröer-szigetekre, ami nyolc éve szerepelt a bakancslistám első helyén. Odaérve - noha idegeskedtem pár logisztikai apróság miatt - az első pillanatban már rám kacsintott, a következő órák, napok során azonban kacsintása öleléssé változott, rám mosolygott zöld sziklaszemeivel, viharos szelén és vízszintesen rohanó esőjén át is elvarázsolt. Az első pillanattól kétség sem férhetett hozzá, hogy én itt hazaérkeztem. Ilyen elképesztő, zabolátlan és fenséges természeti képződményeket a mesében sem lehet látni. Többszáz méteres, a tetején harsogóan zöld fűvel benőtt sziklafalak omlanak a tengerbe, irdatlan méretű nemhogy vízesések, de egész folyók rombolnak lefelé a hegyoldalakon. Kilométerenként egy. Európában egyetlen ilyen látnivaló elég ahhoz, hogy nemzeti park épüljön köré méregdrága parkolóval, felnőtt- vagy kedvezményes belépőjeggyel, szuvenírshoppal, fagyizóval, hűtőmágnessel, egyéb vackokkal. Itt kilométerenként jön szembe egy döbbenetesen szemkápráztató, festővászonra kívánkozó tünemény, ami mellett van egy kis ingyenes parkoló (durván 6-8 autó számára, ami nincs is tele) és semmi felhajtás.

Itt a látnivalókért nem kell menni sehová. Az egész szigetcsoport egy csoda, egy valószerűtlenül zöld, esős királyság a világ végén, ezerszám legelésző juhokkal, zord és mégis magasztos sziklaszirtjeivel, egysávos alagútjaival, 10-15 háznyi manófalvaival. Ha autóztam valahová, kanyaronként megálltam fényképezni, mert nem hittem a szememnek. Kedvenc hegyeim, völgyeim, túraterületeim Svájcban, Ausztriában, Lengyelországban, bárhol; most elpirulva ülnek a sarokban.

Nem mindegy, hogy egy hely "csak" szép, vagy megpengeti azokat a húrokat is, amelyek életre szóló emlékké teszik - mert lelke van a helynek, mert az első pillanattól fogva otthon érzed magad, mert vágyódsz utána, mint az első szerelmed után.

A Feröer-szigetek ezeket a húrokat nem pusztán megpendítette, hanem eljátszotta nekem rajtuk felejthetetlen szimfóniáját.

Sok helyen volt szerencsém már járni, mégsem szokott nehezemre esni hazajönni, itthon is van miért/kiért rajonganom. Ezúttal azonban ez is másként volt. Az utolsó nap délelőttjén megbabonázva álltam Gasadalurban, és ellenkezve próbáltam elfogadni a gondolatot, hogy innen már muszáj a repülőtér felé kanyarodnom. Ha látott valaki a kicsi Vagar repülőtér termináljában indulás előtt, igen sötét gondolatokat olvashatott le az arcomról. Alig mertem/akartam kinézni az ablakon felszállás közben. Én elmegyek, a világ vége pedig itt marad nélkülem.

Szeretem azt a mondást, ami nem is lehetne aktuálisabb: ne sírj, mert vége lett; mosolyogj, mert megtörtént.